|
Kezdőlap
|
|
Írta: Keresztesi Judit
|
|
Hogyan léptünk a tettek mezejére
és mit tudunk ajánlani annak,
aki szívesen csatlakozna hozzánk?  Keresztesi Judit
Oh barátaim, hogy ti mekkora tévedésben vagytok – gondoltam bosszúsan. Még legyintettem is talán. Magam sem abban az időben sem a rá következendő években nem találtam figyelemre méltónak ezt az országot. A mediterrán tengerparton járt az eszem, mert bezzeg ott a fűszeres tudja, hogy mi a kereskedelem, meg Berlinen, mert bezzeg ott az autósok cipzár módszerrel engedik be egymást a dugókban. A legbezzegebb Anglia volt számomra, ahol felnőtt életem kezdődött és ahová éppen a brit levegőben tapintható szabadság miatt vágytam vissza.
El innen örökre. Amennyire emlékszem, ez volt egyetlen tervem, amelynek megvalósításán az idő tájt fáradoztam. Minden figyelmemet lekötötte a menekülés útvonalainak kiépítése, ezért történhetett, hogy nem vettem észre azokat az apró jeleket, amelyeket a sors közvetlenül a balegyenesei előtt küld kiszemeltjeinek, ha azok nem azt teszik amit szerinte, a sors szerint, tenniük kell.
Büszkén mondhatom, hogy ezt a sors nevű cimborámat alaposan megizzasztottam. Nehéz ellenfél voltam, minél pokolibbá váltak a napjaim itt, én annál elszántabban fantáziáltam azon, hogy hogyan tudnám kipattintani a reteszt Nyugat-Európa makacsul beragadt kapuin. Végül az élet kifogyva az észérvekből, eltörte a lábamat, kiürítette zsebeimet és állcsúcson vágott, úgy hogy hajszál híján eszméletlenül terültem el a haza szent földjén. Na most tessen ficánkolni – rogyott rám Ő kimerülten. Arca még izzott az imént véget ért ádáz küzdelem hevétől.
Ekkor, félholtan, jutott eszembe először, hogy akár maradhatnék is. Esetleg megbarátkozhatnék a környezettel; vagy az ebben az országban élő tízmillió rosszkedvű, nyakas, harapós, lehetetlen alakkal.
- Uram. Ez valami tréfa netán?
- Nem gyermekem, ez komoly. – felelé Ő, közben úgy téve, mintha
beletüsszentene zsebkendőjébe. De kihallottam,
hogy csak széles jókedvét kísérlé meg elfedni előlem.
- Nincs valami ötleted legalább? Hogyan foghatnék hozzá
az ismerkedéshez? – adtam meg magam végleg.
- Sajnos nincs – vonta meg a vállát Barátom.
- Hát, akkor gondolom, később találkozunk – feleltem elgyötörten.
- Hát, akkor igen – nyugtázta Ő és lassan felállt a hátamról.
E verekedésben szerzett sérüléseim még sajogtak itt ott, de összességében egészen kitűnően éreztem magam azon a különleges napon, amelyiken csakúgy, mint más nem ennyire különleges napokon általában, mélyen gondolataimba merülve sétáltam haza a munkából. Már majdnem a házunkhoz értem, amikor egy férfi rám kiabált:
- Na végre!
Fölkaptam a fejem és láttam, hogy egy nagydarab ember, aki egészen idáig a szomszédos üzlet parkolójában álló autóját támasztotta, most meglódul felém, közben torkaszakadtából ordít, hogy „az információm nem ért semmit, nélkülem ő nem tud bemenni a lakásba és hogy soha többé ne merészeljek elkésni”.
Az első kérdés ami felötlött bennem az volt, hogy vajon ki lehet ez az ember. Aztán, mivel annyira magabiztosan közeledett, kénytelen voltam elgondolkodni azon is, hogy vajon mikor beszélhettem meg vele ezt a találkozót. Végül, amikor odaért hozzám, és mert mindenképpen időt kellett nyernem, hangosan mondtam ki, ami az előző két kérdés után leginkább foglalkoztatott: - Miért nem tudott bemenni a lakásba?
- Hát mert a lakás ü-res! - üvöltötte szótagolva.
- A 15-ös lakás üres?- kérdeztem elhűlve. - Most beszéltem
velük, már mindenki otthon van.
- Mi a fenét keresnek otthon? Tegnap arról volt szó,
hogy kiköltöztek! – Ezt az utolsó mondatot olyan közelről bőgte az arcomba, hogy az ő orra és az én orrom összeért. Rémülten arra gondoltam, hogy ha agyonüt, soha nem fogom megtudni, miért hívtam én ezt az embert ide a lakásunk elé.
Felkészültem a további gorombaságokra, de a férfi hallgatott. Az iménti támadás hevében az enyémbe majdhogynem beleütődő arc vonásai valamitől megenyhültek, a fiatalember láthatóan zavarba jött és csak sokára szólalt meg ismét rekedt, csöndes hangon:
- Nem a tizenötös, hanem a tizenkettes lakásról volt szó.
- Ó, már értem – sóhajtottam fel
megkönnyebbülve - a mi lakásunk a tizenötös.
Lenéztem a még mindig nagyon közel tartózkodó összeszorított szájra. Aztán felpillantottam a nem olyan régen még dühtől szikrázó szemekre, amelyek most elkerekedve ültek a helyükön és kétségbeesés tükröződött bennük. A férfi sejtette a választ, de tőlem kellett a végső bizonyosságot megszereznie, így kénytelen volt feltenni nekem a kérdést:
- Maga… nem az ingatlanos?
- Nem – feleltem, de hangom bizonytalanul csengett. Azon kaptam magamat, hogy
elgondolkodom, vajon tényleg nem én vagyok-e az ingatlanos. – Nem, én itt lakom – erősítettem meg aztán. – Maga itt keres lakást?
Az engem imént elsodorni kész férfi tétován állt most előttem. Arra gondolt, hogy hamarosan magamhoz térek és akkor… akkor neki bizonyosan vége lesz. A jelen nyugalma, és a perpatvar kitörésének pillanata közötti időt ő úgy igyekezett meghosszabbítani, hogy mellkasa magasságában hirtelen öblöt formált hatalmas mancsaiból és beléjük temette az arcát. Így várakozott.
Egy örökkévalóságig álltunk egymással szemben ezzel az új ismerősömmel. Ő abban reménykedve, hogy láthatatlan, én pedig annak biztos tudatában, hogy nem az.
Valahogy el szerettem volna mondani neki, hogy ne féljen, nem fogom bántani, de hirtelen csak egy kérdés jutott eszembe:
- Halló, itt van még?
Az óriás várt néhány pillanatot, aztán összeszedve minden bátorságát, felegyenesedett, majd kikukucskált egyik mutató és középső ujja között, és rejtekhelyéről azt mondta nekem:
- Géreb de haraguggyod! Saj-dá-lob! Aggyira saj-dá-lob!
Elnevettem magam.
Ő elvette kezeit az arca elől és velem nevetett.
A magyar – ahogyan kanadai teapartnereim is észrevették – első ránézésre nem barátságos nemzet. Morgolódik, zsörtölődik, hirtelen haragú és rosszkedvű. Mentségére legyen mondva, hogy ki ne lenne nyűgös egy ilyen pokolian fárasztó évszázaddal a háta mögött?
A megszelídített idegen esete után gondoltam komolyan először, hogy talán mégis lehetnék boldog ebben az országban. A magyar emberek egyszerűen nem olyanok, mint amilyeneknek képzeljük őket. Nem pukkancsok, nem rosszindulatúak, nem irigyek, nem csapkodnak, nem zsörtölődnek. Látszani úgy látszik, de mégsem. Ha valami csoda folytán szétreped rajtuk az önvédelemből maguk köré vont bánatos lovagi páncél, akkor ott fognak hintázni majd egyik lábukról a másikra, mosolyognak és könnyed beszélgetést folytatnak egymással. Éppen úgy, mint velem az én szomszédjelöltem tette, amikor első találkozásunkat követően ismét belébotlottam az utcán.
Nem tudom pontosan felidézni, hogy mennyi időmbe tellett, míg összebarátkoztam egy egész országra való zsémbes honfitársaimmal, de végül megtörtént. Annak ellenére, hogy mitsem változtattam kocsmárosné modoromon, konfliktuskereső természetemen és a drámai helyzetek iránti szenvedélyemen, ők is megkedveltek engem.
Kiderült, hogy szomszédaim végtelenül aranyos emberek. A buszsofőrt, a pultos kisasszonyt, a szemközti bank pénztárosát, az irodaházak recepciósait és az utcán az idegeneket egyre gyakrabban kaptam azon, hogy régen nem használt, de még mindig olajozottan működő reflexeik kedves viszonzást keresnek hogylétük felől érdeklődő szavaimra. Még munkahelyem régen mogorva portásai is, ha megláttak, jelentőségteljes arcot öltöttek és viccesen összeütötték bokájukat, miközben nyitották előttem a sorompót. Némelyikük széles színpadi mozdulattal emelte fejéhez a kezét és nyitott tenyerét rezegtetve szalutált nekem. Én ilyenkor, ha nem siettem túlságosan, kikászálódtam az autóból és ügyetlenül pukedliztem nekik, amit ők nagyon szórakoztatónak találtak.
Egy napon arra ébredtem, hogy itthon vagyok végre. Ebben a tízmillió, az enyémmel hajszálra megegyezően borzalmas természetű ember országában. Azaz, sokkal inkább ebben a tízmillió csodálatos ember hazájában. Amelynek nyelve mindenható, a szabadságot pedig igenis vágni lehet a levegőjében.
Ez a föld az újkori lehetőségek hazája. Hogy itt nem működik minden flottul? Ja kérem, a lehetőségek hazája nem egy lottó ötös. Sajnos a történelem, ez a simabeszédű ingatlanügynök, amikor vágyakozást ébresztett bennünk a lehetőségek földje iránt, nem említette nekünk, hogy ezen a helyen bármi megtörténhet. A rossz éppen olyan valószínűséggel, mint a jó. Csakis rajtunk, jelen magyarjain múlik, hogy az előttünk álló lehetőségek közül a mindent elrontót vagy a saját és a jövő nemzedékek életét boldoggá tevőt választjuk-e.
Magam a felvirágoztatás mellett volnék. Ezért léptem a tettek mezejére. És azért rántottam magammal Barbi húgomat és Tamást, a férjemet, mert a tettek sikeréhez a be nem álló száj mellé - ami az én tulajdonom - cselekvő kezekre is szükség van, ezekkel pedig csak ők rendelkeznek.
Terveinkben nincs semmi különös. Környezetünk problémáit szeretnénk megoldani, közben arra biztatunk másokat, hogy ha érdekük úgy kívánja, ők is álljanak ki állampolgári jogaik mellett. Be kell valljam, hogy őszinte ijedelmet éreztem, amikor kiderült, hogy hétköznapisága ellenére a tettek mezeje sokakat tölt el izgalommal, és hogy éppen emiatt, akaratlanul is a többi ember kérdő pillantásainak kereszttüzébe kerül az, aki erre a mezőre merészkedik. Terveit kénytelen a tömegek elé tárni, módszereinek eredménye nyilvános, a rájuk kiszabott ítélet könyörtelen: a zaj megszűnik, igen vagy nem; az autók száma csökken, igen vagy nem; a forgalom lelassul, igen vagy nem; a szelektív kukák körüli szemét eltűnik, igen vagy nem.
Mi hárman komolyan mérlegeltük, hogy megéri-e magunkra irányítani szomszédaink figyelmét és azt állítanunk, hogy képesek vagyunk megoldani olyan problémákat, amelyekkel eddig még soha senki nem tudott megbirkózni.
- Mi a legrosszabb, ami történhet velünk?- kérdeztem a többieket.
- Egy életre lejáratjuk a nevünket és komplett idiótát
csinálunk magunkból – válaszolt Barbi a tőle megszokott
tárgyilagossággal.
- Pontosan! Akkor meg miért haboznánk belevágni nem igaz? –
mondtam, és persze mindhárman nevettünk, de tudtuk,
hogy ennek a viccnek fele sem tréfa.  Keresztesi Barbara
Óriási szükségünk van bármilyen segítségre, de el kell mondanunk, hogy az előbb említett kockázaton, társaságunkon, kávén, teán, érdekes kísérleteken és meglehetősen precízen végrehajtott tetteken kívül semmi biztosat nem tudunk ígérni annak, aki úgy dönt, hogy felveszi velünk a kapcsolatot és szabadidejében segít nekünk. Ha valakinek ez az ajánlat elég jó, nagyon örülünk a jelentkezésének.
Üdvözlettel
Keresztesi Judit
Ez az e-mail cím védett a spamkeresőktől, engedélyezni kell a Javascript használatát a megtekintéshez.
|
|
|
---------------------------- Védd meg az embert s a környezet megmenekülKeresztesi Judit és Keresztesi Barbara előadása 2009. május 22-én a Nők Iskolájában >>> Kattintson ide a részletekért
XII. fejezet - Alapvető jogok és kötelességek - részlet
*****************
Az erdők és a közöttünk köttetett megállapodás értelmében mi újrapapírt használunk, ők cserébe évszázadokon át tisztítják a levegőnket.
|
